Caminito del Rey veszélyes történetének nyomában

A Caminito del Rey évtizedeken keresztül a világ legveszélyesebb útvonalai közé tartozott. A XX. század legelején épült 3 kilométeres szédítő ösvényre néhány éve még tilos volt belépni, és akár 6000 euró bírság járt annak, akit itt elcsíptek, de mára egy kiemelt turisztikai úti céllá fejlődött, még vonzóbbá téve az amúgy is százezreket vonzó Málaga tartományt. 2020-ban pedig felkerült az UNESCO Világörökségek várományosai listájára. A cím megszerzésével Spanyolország 50. UNESCO helyszíneként szerepelhetne a kiváltságosok között. Azonban hosszú út vezetett idáig!

Mi volt eredetileg a Caminito del Rey?

Gyorsan tisztázzuk is, mi volt eredetileg a Caminito del Rey (Királyok Útja)? Egy szervizút! Lehet így egyszerűen mondani, ha semmilyen más körülményt nem vennénk figyelembe. De elképzelhetetlen, hogy megfeledkezzünk arról a tényről, hogy bizony ez a szervizút egy 100 méter magasan vezető "légi" ösvény volt, amit egy meredek sziklafalhoz erősítettek.

Tehát, eredetileg nem az extrém sport szerelmeseinek, vagy a vakmerő kalandokat kereső turistáknak építették! S noha napjainkban egy teljesen újonnan épített pályán sétálhatunk végig a legnagyobb biztonságban, egy valami mégsem változott: a Caminito del Rey - Királyok Útja - útvonala az elejétől a végéig hihetetlen látványos, hiszen szurdokok, kanyonok és egy nagy völgy között kanyarog.

Az El Chorro-kanyon 300 méter magas sziklafalai néha szinte összezárnak, és mint egy óriás védelmező karjai óvják a kalandorokat, máskor viszont úgy érezhetjük, hogy a lábunk alatti tátongó mélység csaknem magával ragad minket. Az út átszeli a Desfiladero de los Gaitanes kanyon természetvédelmi területét, a Guadalhorce folyó által kiásott szurdokot, melynek falai elérik a 700 méteres magasságot, és néhol mindössze 10 méter távolság van falai közt. Emellett számos növény- és állatfaj él ezen a területen: kis szerencsével olyan hegyi madarakat is láthatunk, mint az egyiptomi (dög)keselyű, a fakó keselyű vagy a rétisas, de vaddisznóval vagy akár hegyi kecskével is könnyedén találkozhatunk a Park területén.

A Caminito del Rey tényleg egyedülálló élményt biztosít, pazar kilátással, festői panorámákkal és egy nagy adag adrenalinnal teszi felejthetetlenné Spanyolország egyik legnépszerűbb túraútvonalát.

Miért épült itt egy szervizút?

Története a 20. század legelejére nyúlik vissza, amikor egy, a víz erejét hasznosító erőmű építéséhez kezdtek. Sőt, talán még messzebbre kell visszatekinteni, hiszen ekkora már megépült a Málagát Córdobával összekötő vasúti vonal, ami elsőként szelte át a Desfiladero szikláit. Ma is hihetetlen látványos a pálya ezen szakasza, akár vonaton ülve suhanunk át rajta, akár szerencsékre épp az utat járva látjuk, amint a vasúti kocsik másodpercekre tűnnek fel majd el az alagútban.

A vasúti vonal építését 1860-ban kezdték el, és 6 év alatt végig is értek a 192 kilométeres pályával. A projektet nem csak a málagai felső réteg, hanem francia, katalán és angol befektetők is támogatták. Az egyik fő mecénása a Loring család volt, akik rengeteget tettek Spanyolország közlekedésfejlesztéséért (vasútfejlesztések Andalúziában, reptérépítés, ahol az óceánt átszelő Zeppelinek készültek fel mielőtt megkezdték 3 napig tartó útjukat Buenos Aires felé), és akik már ekkor felvázoltak egy ötletet, amely szerint ki kellene használni a Guadalhorce folyó 100 méteres szintkülönbségében rejlő fizikai erőt, a Gaitanes szurdoknál.

De a tervek fő mozgatórugója Rafael Benjumea Burín fiatal útmérnök volt (később a spanyol Renfe vasúti társaság elnöke, és 5 évig az ország fejlesztési minisztere), aki politikai karrierje elején rögtön felismerte, hogy csatlakozni kell az új energiaforrást felhasználókhoz, és minél hamarabb alapítani kell egy villamosenergia termeléssel és elosztással foglalkozó társaságot a térségben. Szerinte egy vízerőmű építése dupla haszonnal is járt. Egyrészt ipari fejlesztések vették kezdetét, másrészt a víztározó vizét a mezőgazdaság is használhatta öntözési céllal. Noha Málaga tartomány kiváló talajminőséggel rendelkezik, ezt nem tudták kihasználni az egyenlőtlen csapadékeloszlás, és a tartós aszályok miatt.

Benjumea tehát látta, hogy az erőmű beruházásával óriásit tud lendíteni az elmaradott Andalúzián.

1903-ban megalapította a Sociedad Hidroeléctrica del Chorro társaságot, házassága révén pedig a családi szálakkal kötődő Heredia Loring család is csatlakozott a projekthoz. A munkálatok még ebben az évben meg is kezdődtek. Az erőmű 1905-ben elkészült, és 1906-ban már termelte is az áramot.

A víz energiájának villanyárammá alakítása azonban nem adta könnyen magát, a vízerőmű építése egy rendkívül nehéz terepen folyt, ami nagyban lassította a munkálatokat. Ugyan az építéshez szükséges anyagok teherszállítását könnyen megoldották a Chorro vasútállomásig, de onnan még valahogy el kellett juttatni azokat a konkrét építkezési területre.

A legelső szervizutat fapallókból alakították ki alig pár méteres magasságban, ami egyrészt megkönnyítették a dolgozók számára a közlekedést, másrészt pedig, ami még fontosabb volt, megoldották a nyersanyagellátást és a gyorsabb szállítását a munkálatokhoz. Ezt az utat azonban sokáig nem használhatták, mivel 1907 szeptemberében egy erős viharos esőzés miatt az egyik csatorna megáradt, magával sodorva a fapallókat (ma még egy-két helyen fel lehet fedezni romjait), és az áradás egész komoly károkat okozott az erőműben is. Épp hogy kijavították a hibákat, amikor 1908 októberében tűz ütött ki az egyik transzformátorban. Mivel az áramszolgáltatói szerződések már alá voltak írva, ezért minél hamarabb újra üzemképessé kellett tenni az erőművet.

Sürgető probléma extrém megoldással

Tehát sürgető lett egy olyan megoldást találni, ami lehetővé tette a karbantartók gyors áthaladását az erőműhöz. Tanulva az előző évi áradásból is, a mérnökök egy elképesztő ötlettel álltak elő. Maradt az eredeti szervizút nyomvonala, azonban azt 100 méteres magasságba emelték, ahonnan a karbantartók már a csatorna folyamatos ellenőrzéséről, és tisztításáról is gondoskodhattak. Az El Chorro és a Gaitanejo vízesések közt egy keskeny átjáró utat terveztek, ami immár a függőleges sziklafal oldalán vezetett szédületes magasságban.

Egy ilyen út megépítése ma is nagy kihívásokkal jár. A mai modern út megépítésében helikopter segítette az ember munkáját, de a 20. század legelején ezt másképp kellett megoldani. Extrém terepre és a speciális munkához, rendkívüli emberekre volt szükség, mégpedig olyanokra, akik rezzenéstelen arccal állták, hogy a sziklák tetejére rögzített köteleken, félelem nélkül ereszkedjenek le a mélységbe, és mintegy lebegve tudjanak dolgozni. Ők voltak a málagai tengerészek! Ők már bizonyították ügyességüket a hajók kötelein, valamint még egy fontos elvárásnak megfeleltek: akár hónapokig tudtak dolgozni elszigetelten, távol a családjaiktól. Tehát, bármennyire is szeretjük az izgalmas históriákat, nem igaz az, hogy a munkálatokra rabokat vezényeltek ki, sőt mi több halálra ítélteket, akik nem féltve életüket, így kockáztatták szabadságuk megváltását.

S mint minden rosszban van valami jó, így az 1907-es áradásnak lett még egy pozitív következménye: Benjumea végre zöld lámpát kapott a Pantano de Chorro víztározó megépítésére. Ez már a kezdetekkor is tervben volt, hisz nemcsak a mezőgazdaságot sújtották az időszakos esőzések szeszélye, hanem a vízerőmű nyereség termeléséhez is biztosítani kellett az állandó vízáramlást és vízmennyiséget.

Élet egy "légi" szervizút mentén

1921-ben befejeződtek a víztároló építési munkálatai, ahol egyszerre 600 munkás dolgozott. Sokan már a vízerőmű építésekor is itt voltak, ezért nem csoda, hogy az eltelt 20 év során több munkás is berendezkedett itt családjával a további életükre. A környező apró településeken kívül, sokan a ma már inkább hippik által birtokba vett barlanglakásokat választották. (Ez a fajta életforma egyáltalán nem ritka Andalúziában.) Az újonnan letelepült emberek mégsem érezhették magukat elszigetelve, hiszen a szervizútnak köszönhetően, gyors összeköttetésben voltak a "külvilággal". Még közvilágítással is felszerelték az utat, ami azért minimum elvárható volt egy erőmű mellett. Óriási átmenőforgalom alakult ki. A gyerekek gyorsan be tudtak jutni az iskolába, az asszonyok könnyen el tudták intézni a heti bevásárlást, és a férfiak na, a férfiak pedig egyszerűen be tudtak menni kocsmázni a faluba. Leszármazottaik, akik továbbra is a környéken élnek, olykor romantikus emlékeiket idézik fel, miszerint nemcsak gyalog, hanem lóháton, sőt kerékpárral is gyakran megtették ezt az amúgy már akkor sem épp veszélytelen utat.

Egy szervizút fejedelmi elnevezése

Ma már mindenki El Caminito del Rey-ként, vagyis Királyok Útjaként (helyesen magyarra fordítva: A király ösvénye) ismeri ezt a helyet. A Caminito alatt ma már nem csak az eredeti 3 km-es szervizutat értjük, hanem azt az összesen 7,7 km-es túraútvonalat, ami jelenleg ki van építve és be lehet járni.

Tény, hogy hatalmas bravúrnak számított a szervizút kiépítése ilyen különleges körülmények között, és emiatt sokan, talán kicsit jogosan is keverik össze, azt az alkalmat amikor az út megkapta fejedelmi elnevezését. A második szervizút lebegő ösvényét 1909-ben építették meg, s ekkor még a Balconcillo de los Gaitanes, azaz a Gaitanes balkonjai nevet kapta. Majd 12 év múlva, 1921. május 21-én, a víztároló zárókő letételére nem illusztrisabb vendég érkezett, mint XIII. Alfonz, Spanyolország királya. Benjuemea a király érkezésére betonra cserélte a fapallókat, a király pedig nyilván nem ezért a gesztusért cserébe, hanem Benjuemea ádáz munkájának elismeréseként grófi címet ajándékozott neki, a víztárolót pedig új nevet, a Conde de Guadalhorce nevet kapja. (conde: gróf)

A korabeli fotók tanulsága szerint XIII. Alfonz nem nagyon zavartatta magát 100 méter magasságban, és a tervek szerint végig is sétált volna a szervizúton, ahol egy állófogadást is szerveztek tiszteletére. Azonban az időjárás megint közbeszólt. Egy váratlan zivataros eső miatt útját félbeszakította, és királyi egyszerűséggel vonattal stílusosan távozott. Ennek a látogatásnak köszönhetően, a helyiek innentől kezdve csak mint a Caminito del Rey kezdik emlegetni.

A hanyatlás

A víztároló átadása után még jó pár éven keresztül rendeltetésszerűen használták a Caminitót, azonban ahogy ez lenni szokott, idővel elmaradoztak a karbantartások, és az idő vasfoga bizony könnyedén elbánt az eredeti építménnyel. Az időjárás és a gyakori sziklaomlások tönkretették az utat, több helyen jókora betondarabok szakadtak le az útból. A hiányos járófelületeket csupán az eredeti acél csőváz kötötte össze és tartotta a helyén, ami mágnesként kezdte el vonzani az adrenalin függő embereket. Nem segített a helyzeten az sem, hogy a szikla másik oldala kifejezetten kedvelt sziklamászóterep, ahova a világ minden pontjáról érkeznek sportolók.

A hatóságok nem győzték hangsúlyozni, hogy a Caminito del Rey nem egy via ferrata, hanem egy kifejezetten veszélyessé vált útvonal, mert ugyan karabinerek rögzítésével megóvhatjuk magunkat a zuhanástól, de a fennmaradt szerkezetek nem tudnak nagyobb súlyt megtartani. Voltak, akik még ennél is vállalkozóbb kedvűek voltak. Kapaszkodók hiányában és rögzítés nélkül, egyszerűen csak az egyensúly érzékükben bízva indultak útra, elfeledkezve azokról a puszta tényekről, hogy 100 méter magasan egy szurdok oldalán vannak, és egy rendkívül hiányos, mindössze egy méter széles omladozó betondarabokon akarják megtenni az ilyen körülmények között cseppet sem rövidnek mondható 3 kilométeres utat. Nem beszélve a szeszélyes időjárásról, hisz a semmiből alakulhat itt ki viharos szél.

A hatóságok ugyan lezárták az út mindkét végét, de ennek ellenére tökéletesen őrizetlenül hagyták, így hiába a figyelmeztetések és a pénzbeli bírságok belengetése, a helyszín továbbra is nagy népszerűségnek örvendett. Összesen 8-an fizettek életükkel a kalandért.

Újra a csúcson

Álora és Ardales önkormányzatai, valamint számos egyesület (szomszédok, hegymászók, ökológusok stb.) ragaszkodott az ösvény helyreállításához. Nem csak a halálesetek miatt, hanem a helyi turizmus potenciális növelése érdekében is.

Az emberi kíváncsiságra és kalandvágyra építve úgy döntöttek, hogy az eredeti út fölött kiépítenek egy modern, és immár egy teljes biztonságos ösvényt.

2007-ben kezdődtek meg a teljes helyreállításhoz szükséges előzetes tanulmányok kidolgozása, majd 2011-ben sikerült megállapodnia az Andalúz kormánynak és Málaga önkormányzatának. A felújításra közösen 2,8 millió eurót különítettek el.

A széles járófelülettel és magas védőkorláttal ellátott XXI. századi Caminito del Rey-t 2015-ben avatták fel, ami bejárásához elég egy kötelezően előírt biztonsági fejvédő. A projekt végül 7 millió eurót emésztett fel, ezért az építési és a folyamatos karbantartási költségek fedezése miatt az útvonal bejárása nem ingyenes.

Nézd meg, hogy építették újra a Királyok Útját:

Következő rész:

Caminito del Rey felfedezése egyénileg, vagy szervezett formában

Királyok Útja belépőjegy vásárlás

Megközelítése Málagából tömegközlekedéssel vagy kocsival

Az út bejárásához szükséges idő, hogy tervezzünk?

Még több aktív program ajánló a környéken

Szállások a környéken

Hasznos tippek, hogy biztos felejthetetlen legyen a kalandtúrád